2009. 05. 22.
Vaszary Képtár, Kaposvár
Mitől tekinthető
autonóm képzőművészeti alkotásnak egy mű másolata?
Utánzat, hamisítvány,
reprodukció, parafrázis, kölcsönvétel
Az
elhangzott előadás összefoglalása
Az
alcímben megfogalmazódó kérdést Valkó László festőművész
tette fel nekem a doktori szigorlaton. A téma összetettségéből
következően a lehetséges válaszokat keresve olyan képzőművészeti
példákat igyekeztem összegyűjteni, amelyek segítségével
megfogalmazhatóvá válnak azok a csomópontok, melyekre felfűzhető
egy egységes gondolatmenet.
Előadásomat Platón mimézis-elméletére utalva
kezdtem, mely szerint a művész másol, illetve, hogy a művészet
másolás. Jóllehet Platón nem teljesen ezt állítja, sokkal
inkább azt, hogy a mimetikus művészet veszélyeket rejt magában.
Hiszen filozófusként az ideák világát tartja elsődlegesnek.
Ennek az öröktől való világnak, mintegy visszatükröződése,
tökéletlen mása a mulandó valóság, a művészet pedig ezt a
valóságot utánozva nem tesz más, mint a másolatot másolja. A
„valósághű” műveket (tehát a másolat másolatait) csodálva
pedig az emberek figyelme elterelődik a magasabb rendű ideák
világáról. De vajon miért okoz számunkra örömet a valóság
másolata? Almási Miklós (2003) szerint az ilyenfajta művek
szemlélése először is együtt jár egyfajta „hűha”
élménnyel: felismerjük azt a valamit, amit ábrázol és
megjelenít a művész. Mégis ez a megjelenítés más, mint az
eredeti. „Nem lehet mindig teljes pontossággal – helyesebben
soha nem is lehet pontosan közölni a látottakat, mert a
természetet az ember saját temperamentumán keresztül szemléli.”
– írja Van Gogh. Ez a személyes torzítás önkéntelen művészi
ujjlenyomatként is értelmezhető, és az ebből adódó másság
leleplező: olyasmit láttat velünk, amit korábban nem tudtunk az
ábrázolt dologról. (Almási, 2003) A „más és mégis
ugyanaz” dialektikája ezért lényeges eleme a mű természetének.
A fentiek értelmében, a művész akár a belső (nem
látható), akár a külső (látható) valóságot veszi alapul,
mindenképpen másol. A művészettörténet emlékeit vizsgálva
pedig azt is megfigyelhetjük, hogy a korábbi minták másolása a
legtöbb korszakra jellemző. Wölfflin szerint minden festmény
sokkal többet köszönhet más korábbi festménynek, mint a
közvetlen megfigyelésnek. Ha csak a reneszánsz mesterekre
gondolunk, akik nevének említésekor a természet tanulmányozását
szinte kötelező jelleggel hangsúlyozzuk, esetükben is a meglévő
művek, vagy azok reprodukcióinak másolása elsődleges tanítási
módszernek számított. Számtalan példát lehetne felsorolni a
témában, ahol a másolatra mint autonóm műalkotásra tekintünk,
holott olykor (például: az ókori görög szobrok római
másolatainál) még a tényleges szerzőiség sem egyezik.
Egy mondattal válaszolva az eredeti kérdésre, az
egyes alkotó művészi kvalitása mellett a mindenkori kontextustól
függ, hogy egy adott műalkotás másolatára „csak” mint
másolatra tekintünk, vagy ellenkezőleg: egy új, autonóm műként
tartjuk számon. Az alábbiakban rövid összefoglalását adom annak
a gondolatmenetnek, mellyel az előadás során kifejtettem a
fentieket. A mindenkori kontextus fogalmát kibontva a következőket
vizsgáltam:
- a tér szerepe: a múzeumi tér mint értékbefolyásoló tényező (M. Duchamp ready-made-jei, K. Haring „falfirkái” példája)
- az idő szerepe: korszak – korszellem (Han van Meegeren hamisítványai, melyeken Danto szerint egyértelműen látható az 1930-as évek modorossága, tehát ma már nem lehetne becsapni velük a szakértőket.)
- A művész személyének szerepe: ki a valódi alkotó? Művész, kritikusok, művészettörténészek, művésztársak. (M. Duchamp a „megcsinált” művész. Az L.H.O.O.Q. és a Picabia-féle változat.) Az aláírás (szignó) mint műalkotást teremtő gesztus. (M. Duchamp: Forrás)
Mindezen pontokat érintve az alábbi fogalmak közötti
összefüggést is igyekeztem feltérképezni: mű és másolat, a
másolat mint mű, teljes műalkotás másolata, illetve adott mű
részletének, motívumának felhasználása, hamisítvány és/vagy
utánzat, a reprodukció mint műalkotás, kölcsönvétel és
parafrázis.
Az előadásban felsorakoztatott művészettörténeti
példák sorrendben a következők voltak:
Mű és másolat: Jean-François Millet: Delelés
(Szieszta), 1866; John Singer Sargen: Delelés (Szieszta),
1875; Van Gogh: Delelés (Szieszta), 1890
Teljes mű és motívum: Ando Hiroshige: Híd esőben,
1857; Van Gogh: Híd esőben, 1887 / Millet: Magvető,
1850; Van Gogh: Magvető, 1888; Van Gogh: Magvető lemenő
napnál, 1888
Utánzat vagy hamisítvány: Han van Meegeren: Krisztus
az emmausi tanítványokkal; Nedko Solakov: A műgyűjtő,
1994
Másolat és parafrázis. Marcantonio Raimondi: Paris
ítélete, 1510-1511; Manet: Reggeli a szabadban, 1863 /
Diego Velasques: Las Meninas, 1656; Pablo Picasso: Las
Meninas, 1957 / Diego Velasques: X. Ince pápa, 1656;
Francis Bacon: Tanulmány Velasqes X. Ince pápa portréja után,
1953
A reprodukció mint műalkotás a kiegészítés révén
(Ki firkált bajszot Mona Lisának?): Marcell Duchamp: L. H. O. O.
Q., 1919, az eredeti változat szakáll-bajusszal és a Picabia
féle változat szakáll és L. H. O. O. Q. felirat nélkül, 1920
A múzeumi tér / az időszerűség / a replika: Marcell
Duchamp: Forrás (Fontain), 1917/1964, Andy Warhol
Brillo-dobozai (a pszeudo tárgy, illetve a tárgy mint metafora),
Keith Haring falfirkái eredeti környezetükben, Haring művei
múzeumok és galériák kiállítótermeiben, az egyszerű halandó
számára is megfizethető Keith Haring-ok (óra, kulcstartó, jojó,
bögre, póló, szabadidőruha és sportcipő)
Egy hétköznapi (használati) tárgy átalakítása,
torzítása (például felnagyítása és más/nemesebb anyagban való
megjelenítése) vajon elég-e ahhoz, hogy műalkotás születhessen?
Használati tárgy – műalkotás (?) – giccsszobor (Saatchi meg
nem valósult terve): Damien Hirst: Hymn, 1996
Parafrázis: Damien Hirst: A halál fizikai
lehetetlensége egy élő elméjében, 1991; David Černý: Cápa,
2004 / Pablo Picasso: Bikafej, 1943; Marcell Duchamp:
Biciklikerék, 1913/1964; David Mach: Itt áll meg a
bicikli (The Bike Stops Here), 1989 / Johann Heinrich
Füssli: Rémálom, 1781; Katharina Fritsch: Férfi és
egér, 1991–92 / Charles Ray: Cím nélkül, 1973;
Gyenis Tibor: Meglepetés, 2002 / Kazimir Malevics és Gyenis
Tibor: Ilonka néni a tiszta formák kompozíciójával álmodott,
1999
Más alkotók műveinek átalakítása (például
„talált” festmények kiegészítése, továbbgondolása és
átlényegítése) – Elekes Károly Tunning sorozata:
Hattyúsor, 2006 (az eredeti kép és az átalakított
végeredmény), Létra, 2003; Vízmérce, 2003;
Felújított turisztikai jelek, 2003
Az előadás során felhozott példák reményem
szerint lefedték a kérdésre adott összetett, és átfogó válasz
minden egyes elemét. Mely végül is (ismételve a leírtakat) azt
tartalmazza, hogy az alkotói tehetség és látásmód mellett, a
téri–időbeli kontextus, az alkotó személyének kiléte (és itt
elsősorban a névre mint „márkára” gondolok), röviden a
mindenkori viszonyrendszer összetett és sok mindent magába foglaló
komplexuma a meghatározó, amikor el szeretnénk dönteni, hogy
önálló műalkotásként értékelhetünk-e egy másolatot vagy
sem. (A másolat fogalma a fentiek értelmében szintén tágan
értelmezendő).
Felhasznált irodalom:
Almási Miklós (2003): Anti-esztétika.
Helikon, Budapest
