A Pécsi Műhely a Paksi Képtár gyűjteményében

In: Kézjegy 7. Tolna megyei alkotók antológiája, 2001

A 70-es években Pécsen néhány fiatal képzőművész Pécsi Műhely néven létrehozott egy csoportot, melynek keretében az akkor hivatalosan elfogadott, és a főiskolán tanított felfogástól eltérő szellemben dolgoztak.

Tevékenységük dokumentumai olyan alkotások (fotók, nyomatok, kiadványok, stb.), amelyek ismerete nemcsak a harminc évvel ezelőtti hazai képzőművészet hangulatát hozza közelebb hozzánk, hanem ma is aktuális művészeti kérdésekre hívja fel a figyelmet. Munkáik számos tanulságot hordoznak magukban, amelyek a jelen fiatal művészjelöltjei számára épp úgy érdekes lehet, mind az idősebb generációk képviselőinek.

A kétezres év megfelelő alkalmat kínál ahhoz, hogy egyrészről visszatekintsünk az elmúlt időszakokra, másrészről megmutassunk értékeket, amelyek elfeledése nem-felismert hiányérzetet eredményezhet bennünk.

Erre is gondolt a Paksi Képtár, amikor a gyűjteményében lévő művekből válogatva, áprilisban időszakos kiállításon mutatta be a Pécsi Műhely korai munkáit.

A bemutatott anyag a csoport öt meghatározó tagjának műveiből állt össze. Ficzek Ferenc, Halász Károly, Kismányoky Károly, Pinczehelyi Sándor és Szíjártó Kálmán munkái mellett Lantos Ferenc egy zománcképe is látható volt a kiállításon, jelezve Lantos kezdeti vezető szerepét a csoport tagjainak szakmai életében.

1970-ben kiadott katalógusukban Lantos így fogalmaz: „(…) Kezdetben volt tehát a szakkör,(…) majd megalakult a műhely, amit Pécsi Műhelynek neveztünk el. – hosszas vita után. Ennek is többen voltak tagjai és ebből is többen kimaradtak. De mindig megmaradt az az öt ember – Ficzek Ferenc, Halász Károly, Kismányoky Károly, Pinczehelyi Sándor és Szíjártó Kálmán – akik végül is a Pécsi Műhely néven váltak ismertté.”

A kiállító terem adottságaiból következően egy-egy különálló falfelület biztosította az öt képzőművész alkotásainak bemutatását, és egy közös paravánon kaptak helyet azok az épületzománc tervek, amelyeket Bonyhádon készített a csoport 1968 és 1970 között.

A nyaranta megrendezett „Épületzománc Alkotótábor” programja egyértelműen leolvasható a kiállított zománcképeket látva. A Pécsi Műhely tagjainak zománcképei az építészet és a képzőművészet olyan lehetséges kapcsolatára utalnak, amely az ipari méreteket is lehetővé teszi, elsősorban a megvalósítás technikája miatt. A zománcgyári munka a művészeknek lehetőséget adott arra is, hogy vizuális kísérleteiket nagyobb léptékben is kipróbálják, tudatosítva esetleg a funkció és az esztétikum eseti összefüggéseit.

Lantos Ferenc a zománc tulajdonságát kutatva szándékoltan ütközteti a véletlenszerű, szabad alakítási módot a megkonstruált, kiszámított megoldásokkal. A folyatott, egyenetlen felületen jelként jelenik meg a szárazan geometrikus elem. Ezt a didaktikusnak tűnő formai szembeállítást, a színes alapot képező festékréteg vastagsága és a fekete-fehérre redukált rajz vékony rétege még inkább fokozza.

Halász Károly és Pincehelyi Sándor egy-egy zománcképe egymással megegyező méretű és elrendezésű alapra készült: négy darab 45x45 cm-es acéllap alkot egy képet. A lemezek, a felhajtott széleiken lévő perforáció segítségével rögzíthetők össze. A két kép jellegében is hasonlít egymáshoz, azaz leginkább ezek a munkák utalnak az épületek homlokzati díszítésére vagy más hasonló felhasználásra. Halász – a pálmalevél szerkezetéből levezetett – geometrikus kompozíciója és Pinczehelyi képe is az ismétlésre épül. A tudatos és kiszámított szerkezetnél Halász a kék-narancs komplementer színpárt használja, míg Pinczehelyi az átlós párhuzamosokkal osztott négyzetformát a vörös, narancs és barna színekkel teszi érzékennyé. Mindkét esetben a lapok összeillesztésekor válik izgalmassá és indokolttá az ismétlés eszköze. Az egyes elemeken lévő osztások okozta elcsúszások érdekes formakapcsolatokat eredményeznek. Tisztán vizuális kérdésekről szólnak ezek a zománcok, melyeknek tervezett funkciójára gondolva csak még erőteljesebbnek érezzük őket.

Szíjártó Kálmán hat lapból álló munkája is jellegzetesen az épületzománc kategóriájába sorolható. A fekete-fehér párhozamos vonalrendszeren széles szürke és vörös sávok húzódnak, mindegyik lapon más-más elrendezésben. A zománcelemek szabadon illeszthetők össze: két sorba három-három darab, vagy álló formátumban, esetleg egy hosszabb frízként, stb. Az elemek sokféle variációs lehetőségét engednek meg. Szíjártó zománcképe esetében is az összeillesztések mikéntje lényeges tényező.

Kismányoky Károly tíz darab lapból álló alkotása „festőibbnek” tűnik a fentebb említett munkákhoz képest. A vörös színű alapon fekete és szürke formák alkotják a mozgalmas kompozíciót. Az éles formahatárok mellett az átmenetekkel oldott foltszélek is megjelennek. A rétegekből adódó átfedések és takarások bonyolult rendszert képeznek. A két sorban lévő öt-öt acélfelületen folytatólagosan jelennek meg a képet alkotó elemek – tulajdonképpen a hatalmas felület egy összefüggő egységnek tekinthető.

Ficzek Ferenc két kisebb zománcképe szintén geometrikus formákra épül. Az egyik munkán Ficzek a kör jellegzetességeit kutatva igen egyszerű alaphelyzetből indult ki. A párhuzamosan becsíkozott körformát koncentrikusan szabdalta fel, majd az így kapott darabok elforgatásával erőteljes vizuális hatást ért el. A vonalrendszer ezáltal megtört, és a kialakult „erővonalak” intenzív dinamikát eredményeznek. Ficzek másik, két részből álló munkája Kismányoky zománcával rokon. Itt is az átmenetek és a rétegek játéka válik hangsúlyossá. A kompozíció szimmetrikus tendenciáját a körforma ismétlődésének elcsúszásai bontják meg. A képen megjelenő raszteres rétegek különbségei (az eltérő méretű lyukakkal) oldottabbá teszi az alapvetően geometrikus képet.

A Bonyhádon eltöltött időszakról Hegyi Lóránd a következőket írtja a már említett katalógusban: „A Pécsi Műhely korai éveinek geometrizmusa is több mozzanatot egyesített: az op art sajátos illúzonizmusát, az egyszerű geometrikus formák ismétléséből, illetve ismétlődő változtatásaiból kialakított ritmusrendszert, valamint egyfajta „geometrikus monumentalizmust”. Ez utóbbi mozzanat vezette őket az építészeti környezetben való alkalmazás felé, melyet zománctechnikával realizáltak. A nagy mennyiségben, esetleg sorozatban is gyártható, standardizálható geometrikus kompozíciók bizonyos szemléleti problémákat is felszínre hoztak. Nevezetesen azt a veszélyt, hogy a meglehetősen gyorsan kialakított geometrikus formarend egyfajta merev, statikus, bármikor megismételhető, színeiben és részleteiben végtelenül variálható rutingyakorlattá válhat. Ez pedig azt jelentette volna, hogy a nyitott, kereső, analitikus művészeti tevékenységet felváltja egy „modern-akadémizmus”, mely legjobb esetben is környezetdíszítő funkciót tölthetett volna be. Ez az utólagos dekoráló hajlam pedig szemben állt a Pécsi Műhely analitikus szemléletével.”

A Pécsi Műhelyre jellemző kutató jellegű műhelymunka a kiállításon bemutatott többi műalkotáson is felfedezhető. Az egyéni szakmai programok, a sajátos érdeklődési területek azonban jól felismerhetően válnak el mind az öt művész esetében.

Ficzek Ferenc farostlemezre kasírozott fekete-fehér fotóin a tárgyiság pusztán a vizuális világ megismerésének eszközeként jelenik meg. Mindkét mű a fény felhasználásával létrehozott látvány-hatások vizsgálatának jellegzetes dokumentuma. Ficzek 1978-as kiállításának katalógusában ez olvasható: „A fénnyel körüljárhatom az előttem lévő tárgyat, de annak a mozgás közben feltárulkozó dimenziói átmenetiek, folyamatosak és megragadhatatlanok. A fényvetítéssel rögzíthetem ezeket az átmeneti dimenziókat, egymásra vetíthetem és képzelettel összeköthetem ezeket a látszólag képtelen fény-profilokat, vagy árnyékprofilokat. A tárgy valamennyi misztikus és gyakran érthetetlen fény-metszete a tárgyból és a megvilágítási eszközből származik, ami így valamilyen előre megkonstruált helyzetre utal. A plasztikus realitás, a vetítésfény-árnyék realitása az áttetsző lemezeken az ismeretlen vizuális effektusoknak végtelen sorát segítette megfigyelni és leírni, az alakítás végtelen lehetőségét nyitotta meg előttem. Számos tanulsággal szolgáltak ezek a kísérletek, a kérdés csupán az volt, hogy mindezeket a burjánzóan gazdag hatásokat, tárgyak, eszközök, mozgások, szövegek interferenciáját a leghatásosabb szelektivitással és gazdaságossággal visszasűrítsem kiállítható, máshol is megmutatható, úgynevezett „művekbe”. Feszített vászonképbe, fotóba, ceruzával kiegészített árnyékrajzba stb.”

Halász Károly „Privát adás” című fényképsorozatán saját magát láthatjuk, amint ruhátlanul egy fekete TV-dobozba préselve, különböző testhelyzetben néz ránk. Különös szituációt teremt ezzel, egyúttal megrendít és provokál. Három másik fényképen szintén központi szerepet kap a televízió. Halász egy üres készülékvázba két darab tükröt szerelt, amelyek megdöntésével a bennük tükröződő kép torzulását érte el. A megtört tükörképben az önmagát fényképező művészt fedezhetjük fel. A készülékkel szemben ülő emberalak torz tükörképe, olykor (ön)ironikus hatást kelt. Halász akarva-akaratlanul is rákérdez a művész mindenkori szerepére, az önmagával való viszonyra is. Képei sajátosan személyesek és egyéni karakterükkel jelzik a Pécsi Műhely másik jellemző vonását, azt, hogy az egységes szemlélet mellett sajátosan egyéni programok valósultak meg.

Kismányoky Károly munkáiban, akár a természeti környezetet használja fel, akár geometrikus formákat, betűket vagy éppen égy „véletlenül” a keze ügyébe került tárgyat, mindvégig hasonló kérdések foglalkoztatják: miként változik meg a táj jelentése, ha belehelyezünk egy papírsávot/mi történik az odakerült tárggyal/hogyan értelmezik át egymást kölcsönösen/elkülönítés – kapcsolat – látvány. Az ilyen és ehhez hasonló problémák mellett a technikai kísérletek is központi szerepet kapnak ezeken a képeken. Nemrég Kismányoky azt mondta egy beszélgetés alkalmával, hogy az akkoriban készített, „pécsi műhelyes” fotók, montázsok csupán rögzítik azokat a terveket, kísérleteket, amelyeket fontosnak tartott, tehát nem műveket akart létrehozni, és nem is tekinti őket klasszikus értelemben annak. Egy-egy aktuálisnak vélt helyzetet, problémát jelzett az elkészült képekkel, amelyeket azután kellett volna (vagy ezután kellene) „művekbe önteni”: megfesteni, felnagyítani, átlényegíteni.

Hegyi Lóránd idevágó szövegrészlete pontos jellemzést ad: „1969-70 -től kezdik meg land art kutatásaikat. Ez jelentős szemléleti tágulást jelez; a kétdimenziós geometrikus kompozíciók, illetve háromdimenziós plasztikai kompozíciók után – és részben ezekkel párhuzamosan – kimennek a természetbe, hogy a véletlenszerű, nem formalizálható „külső” környezetbe helyezzék el jeleiket és a mozgás új dimenzióját is bevonják a műbe. Ezek a jelek pontos tervek alapján különböző összefüggésekbe kerülnek egymással, valamint a természeti környezettel. Fotóval, filmmel, rajzzal dokumentált „események”, melyek az analitikus műhelymunka további szakaszait nyitották meg a Pécsi Műhely tagjai előtt.”

Pinczehelyi Sándor neve talán a legismertebb a csoport tagjai közül. A művészi tevékenységére, oly jellemző motívumok már a Pécsi Műhely kiállításain is megjelennek. A Paksi Képtárban „Utcakő, csillag” című fotósorozata volt látható. A képek tanúsága szerint látszólag nem történik más, mint egy halom utcakőből kialakul egy csillag, majd annak közepéből kikerülnek a kövek, és végül csak az üres körvonal marad. Elmesélve ennyi a folyamat, de 1972-ben (és még ma is) „egyéb” jelentéstartalma is volt a képeknek. Az a lehetőség, hogy a fotók sorrendje megcserélhető, csak még inkább dicséri Pinczehelyi leleményességét.

Szíjártó Kálmán intellektualizmusa rokon Ficzek és Kismányoky kutató attitűdjével. Képein a konceptualizmus lényegre törő egyszerűségével teszi fel kérdéseit. „ART I.” és „ART II.” címmel, két fotósorozatán vizsgálja a szó, a jelentés és a környezet viszonyait. Míg az egyik képsor, egy hamvadó cigaretta folyamatábrája, ahol fokozatosan tűnik el az „art” felirat, addig a másik három fotón két szétnyíló kéz tenyerén tűnik elő az előbbi szöveg.

A kiállításon bemutatott képek azon túl, hogy átfogó képet adnak a Pécsi Műhelyről, meglepő erővel utalnak a 70-es évek képzőművészetét meghatározó törekvésekre. Harminc évvel ezelőtti ideák, gondolatok érződnek át a művekből, sejtetve azt a szellemi légkört, amelyben a mára már középkorú művészek dolgoztak.

A megnyitón jelenlevő, (még élő) volt Pécsi Műhely tagokat hallgatva, elgondolkodtató, hogy egy-egy alkotóközösség, művészcsoport élete mennyire kapcsolódik adott pillanatokhoz, helyzetekhez és az azt alkotó személyek egyéni életútját mennyire határozhatja meg a csoportban eltöltött munka.

Tény, hogy jelenleg két ember foglalkozik aktívan képzőművészettel: Halász Károly a Paksi Képtárat vezeti, következő kiállítására készül, Pinczehelyi Sándor számos hazai és nemzetközi kiállításon szerepel műveivel, emellett a Pécsi Tudományegyetemen tanít. Talán csak számomra érdekes, hogy az ő jelenlegi ismertségüket és elismertségüket vetíthette előre az a tény, hogy Hegyi Lóránd a Pécsi Műhely katalógusban őróluk ír bővebben. Véletlen megérzés vagy természetes „determináltság”?

Kismányoky Károly sem került távol a képzőművészettől. A televíziózás és a mediális technikák iránti vonzalma kikerülhetetlenül a vizuális művészetekkel van kapcsolatban. Ezen a területeken szerzett ismereteit pedig ő is az egyetemen adja át a fiataloknak.

Ugyan Szíjártó Kálmán sem hagyta abba az alkotást, de személyisége inkább hasonlít a föld alatt megbúvó patak munkájához, mint a felszínen hömpölygő folyaméhoz. Kivételes tehetségéről csak ritkán vehetünk tudomást, hiszen kiállításokon alig szerepel. Nem ez a fontos – ahogy mondani szokta.

A Paksi Képtár kiállítása jó ürügy lehetett arra, hogy megannyi érdekes kérdés vetődjön fel egyén, csoport és művészet kapcsolatáról. Mennyire adott ma a helyzet, hogy hasonló csoportosulások alakuljanak, mint például harminc évvel ezelőtt? Van-e létjogosultsága egy-egy ilyen alkotóközösségnek és milyen egységes – ugyanakkor sokféle – szemléletet képviselhet, amely hitelesen igazolja létét? Egyáltalán szükség lehet-e természetesen szerveződő műhelyekre, ahol több ember próbál letenni valami értéknek vélt „terméket” az asztalra? Vélhetőleg nemcsak egy szűk réteg kérdései ezek a felvetések, bár ha így is van talán nem lényegtelenek…