Echo,
2004. 3. sz. július, 37–38.
„Az
úgy volt...”, hogy a
Művészeti Kar főépületének takarásában - a magas szürke tömb
mögött -, az egyik kertszegletben állott a gondok háza. Takaros
kis virágágyás övezte a lakot, és éber házőrző jelzett, ha
hívatlan hallgató közelített a gyeptengerből égbetörő
cseresznyefákhoz. Aztán történt egyszer, hogy a gondnok
,,eltűnt", és az egyetem, helyiséggondjait enyhítendő,
műteremmé avanzsálta a házat,... a kis házat. Ekkor másodéves
hallgatók költöztek az épületbe, elfoglalva a szobákat - végre
a ,,saját” műterem
lehetőségének ígéretével. Személyüket a véletlen (?)
választotta, és spontán módon alakult ki a szűk munkaközösség.
A hely által determinált, vajúdva születő csoport megkezdte
életét. A kezdeti feszültségektől sem mentes kapcsolatokból
összerázódni látszott a csapat. A fiatalok új otthonuk
birtokbavételétől kezdve, már a kis ház kulcsát kérték, és
ha kereste őket valaki, akkor az illető a kis ház felől
érdeklődött,... így a kis házból fokozatosan Kisház lett. Mára
a kapunál csak ezt kell mondani az egyetem logisztikai
szakemberének: ,,Megyek hátra a Kisházba, van már ott valaki?”
- és legtöbbször van. És legtöbbször munka (is) folyik ott, és
élet...
Már
a jó pár hete a megszokottnál nagyobb volt a nyüzsgés. Valami
készülődik - gondoltuk, akik arra jártun, és sokan arra jártunk.
A Kisház bemutatni készült a Kisházat. Régfogant gondolat
kezdett testet ölteni, és az év végi „kipakolás” jó
alkalomnak ígérkezett. A tervet pedig tett követte: a falak
elmozdultak helyükről és a Kisház kiköltözött a kis házból,
le a belvárosba, a sétálóutca közepébe. Az elkészült, formás
kis meghívó népes tömeget vonzott a bemutatkozás helyszínére:
a Király u. 13. szám alá, a Helyőrségi Klubba. A lépcsőn
felfurakodva, a fogadásra szánt elemózsiás asztalokat kikerülve
a terembe nyomult a közönség.
Paravánokra
függesztett alkotások szegélyezik a szűk ösvényt, amely a belső
térbe invitál. Egy ,,hivatalos”
kiállítás megidézésének szereplői vagyunk. Szép sorban lógnak
a képek, nevek szerint csoportosítva, ahogy illik. Néhol egy-egy
plasztika töri meg a katonás rendet, helyt adva a szobrászhajlam
megnyilatkozásának. Ám a terem túlsó vége meglepetést sejtet.
Feszült, várakozásteljes csend váltja fel a zsibongást, és
kíváncsi szemek fürkészik a félhomályt. A ceremónia
megkezdődött, Csajkovszkij muzsikájára, a Hattyúk tava ismert
szólamaira megmozdult a Múzsa: apró táncoslány (Góbi Rita,
Pécsi Balett) vonaglik a padlón, repülni vágyva üde-vad
mozdulatok rebbentik karjait, lábait, teste összes tagját. Gyorsul
a tánc, fogy a levegő. A kiállítótér haldokló angyala, utolsó
erejével letépi Maya fatylát a szent művészet ,,sötét”
oldatáról és bepillantást enged a Kisház valódi életébe! A
lepel lehull, a titok nem titok többé! A művek készülésének
színhelye, a műterem mű terme (hiszen ez csak az eredeti mása), a
csak kevesek által ismert körülmények megmutatkoznak a széles
közönség előtt. Nincs több leplezni való, íme a ,,tiszta”
művészet! Ezt nektek! És a konferanszié bokszmeccseket idéző
hang|át a dada egyik meghatározó alakjának muzsikája, Kurt
Schwitters Ursonate-ája (Ősszonáta, 1921) kíséri. ,,Ováció,
taps!” - olvasható
végül a táblákon.
A
Kisház lakói (Baróth Nóra, Kiss Endre, Makrai Adél, Mórocz
Viktor és Pinczehelyi András) kilenc napra feltárták rejtett
alkímiájuk, ,,nem hivatalos”
bugyrait. Szándékuk volt felemelni a ,,művészet magasztos
szférájába” az
alkotás folyamatának melléktermékeit, a napi hulladékot, a
kudarcra ítélt kísérletek vitatott eredményeit, az ócska vásári
giccstől kezdve a közösen produkált tárgyhalmazokig, mindent,
magát az alkotói tevékenységet. Hiszen ténylegesen kiköltöztek
az egyetem kapui mögül, és a megszokott életvitelüket a
kiállítótérbe helyeztélk át. Saját maguk is alanyai lettek a
bemutatkozó kiállításnak. A terem jobb felső sarkába életképek
sorozata vetül számítógépről futtatott formában. Szinte az
egész Művészeti Kar feltűnik a fotókon, nemegyszer megdöbbentő
szituációban. Haverok, csoporttársak, ,,idegenek”,
sőt maga a mester is: Tolvaly Ernő festőművész. Hosszú, dús
haja válla alá omlik, vad napszemüvegén hetykén csillan a fény.
Alig lehet felismerni a paróka egyenes tincseitől feldíszítve. E
póthajnak akad göndörített párja is, a műtermi polcon
megtalálható teljes valójában. Kalandozhat a szem, nyugodni nem
tud. Az egyes személyek munkái most tatán kevésbé érdekesek, ha
mégis, akkor leginkább a kisplasztikákként definiálható
szürreális szörnykreatúrák jelentenek valódi izgalmat. (Na,
persze akad azért más is!) |Két alkotó munkamegosztásából
születtek e teremtmények: Gyuris Róbert szobrásznövendék
formázta őket és Kiss Endre festőtanonc öltöztette színbe
csupasz testüket. Olyan kaland ez számukra, amelyben nincs tétje a
,,hülyéskedésnek”
ugyanis nem ,,vérre megy”!
Ettől válik azzá ami: élő alkotásokká, olyan torzszülöttekké,
amelyek a dadaista mindent-tagadás meghökkentését idézik, úgy
ahogyan az egész kisházas esemény is. Csoportos kiállítás ez,
de mégis egy szellemiség hatja át. No, nem az egyes alkotókat!
Baráth Nóra ,,kívülállóként”
szemléli az eseményeket, asszisztál csupán, külön szobában
dolgozik Makrai Adéllal. A fiúk, inkább ,,fújnak egy követ”,
közös helyiségben egymás levegőjét szívják, már egymásra
hangolódtak. Munkáik hol karakteresebben, hol kevésbé látványosan
elválnak ugyan, de mégis atmoszférájuk révén egymásba
fonódnak. Ők a mag. A többiek vendégek csupán. Ténylegesen
azok. A Kisház állandó, vagy átmeneti vendégei. Ám baráti hely
jutott nekik is a kiállításon. Návai Vera a szomszédos épületben
fest, onnan jár át látogatóba, Gyuris Róbert az istenkúti
műteremből érkezik hozzájuk szellemi felüdülésre, míg Örményi
Ákos a főépület 107-es termét hagyja el egy kis szomszédolás
kedvéért. Talán nem túlzás, ha azt mondjuk, hogy a Kisház
szokássá vált szokatlan ,,sziget”
a Művészeti Kar területén.
,,Nagy
tervek vannak készü[őben!”
- hallik a fiatalok eltökélt hangja. A Kisház csoporttá lett és
újra lesújtani készül. Most bemutatkoztunk, de hallgatásunk csak
erőgyűjtés! Figyelmezzetek!
Visszatérünk!
- Úgy Legyen!
