Bükösdi
Gábor kiállításának megnyitója
2017.
03. 16.
Szent
Mihály Ház, Pécs-Szabolcs
Bükösdi
Gábort legalább tíz éve ismerem, azóta amióta a Kaposvári
Egyetem hallgatója lett. Levelező tagozaton iratkozott be a
rajz-vizuális kommunikáció szakra és hallgatta az előadásokat,
végezte a kurzusokat. Az első élményem vele kapcsolatban, hogy
rajzait mutogatva meséli milyen volt Rómában tanulni, ahol négy teljes évet el is végzett, de aztán hazajött. A virtuóz
tanulmányrajzokat nézve irigykedve gondoltam ügyességére és ki
nem mondott aggodalommal figyeltem későbbi találkozásaink
alkalmával ahogy elsodorja az élet a művészi pályáról. Az
egyetemi tanulmánya is megtorpant és úgy tűnt eltékozolja
tehetségét. Hébe-hóba a városban összefutva vele, látszott
küzd saját magával és a koránt sem könnyű éppen aktuális
élethelyzetéről hallva szívből megörültem annak, amikor
bejelentette: talált olyan munkát, aminek látja értelmét és a
tanári diploma megszerzése újra célként lebeg a szeme előtt.
Motivált lett és könnyedén teljesítette az államvizsgát.
Közben családfenntartóként átélte a felelősség érzését és
hol gyermekkel a nyakában lótott-futott Pécs utcáin, hol egy
gitártokkal felmálházva sietett útjára. Ritka
összetalálkozásaink során öt-tízperces beszélgetéseinkből
tudtam meg, hogy éppen akkor mi a helyzet vele. Olyankor szóba
került unokabátyja Bükösdi Kálmán is, aki szintén gyakorló
rajztanár és festőművész. Személye kapcsán pedig mindig
rákérdeztem, vajon ő is végez-e végre valami vizuális
alkotótevékenységet vagy "csak" a zenélés tölti ki
kreatív óráit?
Majd
egy éve lesz, hogy a Király utcán ismét összetalálkoztunk és
lelkesen újságolta: újra fest, épp egy olajképen dolgozik, ahol
hangszerek tömege látható az asztalon, és valahogy Bartókot is
meg szeretné jeleníteni a vásznon egyfajta tiszteletadásképpen.
Emellett az önarckép témája is foglalkoztatja és végre eljutott
odáig a magánélete és egyéb körülményei révén, hogy ecsetet
tud ragadni. Érzi a kedvet az alkotáshoz.
Ahogy
hazaértem a Facebook-on meg is néztem a frissen megosztott
reprodukciókat a már elkészült munkákról, amelyek száma azóta
lényegesen megszaporodott. Gábor képein a klasszikus stúdiumok
tapasztalata gyakorlott rajzi tudással párosul. Vonzódása a
festészeti hagyományok iránt a barokk vanitas csendéleteket idéző
kompozícióiban is tetten érhető. Ám a régi korok festészeti
stílusjegyeit magukon viselő munkái tele vannak személyes
motívumokkal, mindegyik kép valójában egy-egy önvallomás. A
hangszerek szerepeltetése nem szorul magyarázatra annak, aki ismeri
Gábor zenéhez fűződő kapcsolatát: ő maga is meglehetősen jól
játszik gitáron. Az egyes beállításokon feltűnő egyéb
tárgyakhoz pedig személyes élmények fűzik. Például a Pogányos
című kép fotója mellé ezt írta: „Az
állati koponyát a Mecsekben találta kislányom, a csontberakásos
csörgődobot Sas Miklós cimborám Törökországból vagy Szíriából
hozta.”
Az El
Iovoa-ra
keresztelt vászonhoz az alábbi megjegyzés társul:
„A
cserépdarab a 2000 éves kutyalábnyommal Ioviából, az alsóhetényi
római kori ásatásról való.”
Az Idézet
címet viselő mű egyik részletét Gábor kislánya festette meg: a
tízéves gyermek egy még négy és fél éves korában készített
képecskéjét másolta a vászonra. A kompozíció jobb szélén
pedig az a fából faragott, kisméretű szobrocska látható,
amelyet - a már említett rokon - Bükösdi Kálmán főiskolás
korában készített. A leányka Gábor nővére, és az őt hátulról
átölelő magas nőalak a nagynéni, Kálmán felesége.*
És
bár majd minden festményen a vanitas csendélet műfajának
megfelelően feltűnik egy-egy halálhoz kapcsolódó motívum: egy
állati vagy emberi koponya, egy pislákoló gyertyaláng elillanó
füstjével, egy törékeny üvegpohár vagy egy hervadásra váró
virág, ezek a képek mégsem a mulandóságra utalnak, nem a földi
hívságok hiábavalóságára figyelmeztetnek. Gábor képei
megjelenésükkel az életet igenlik. Minden vonásukat, bármennyire
is kötődjenek az említett stílus hagyományához, áthatja a
létezés szeretete és egy mélyről jövő optimizmus. A fények és
tükröződések játéka, ahogy a lámpa- vagy gyertyafény
megcsillan a hangszerek politúrján, az edények mázas
kerámiafelületén nem egyszerűen az anyagszerűség visszaadásának
képességéről árulkodnak, hanem feloldják a komornak tűnő
témát és eloszlatják az intő jelleget, kiradírozzák a
felkiáltójelet a mondat végéről és ponttá szelídítik azt,
vagy a rácsodálkozás hangjává változtatják a kijelentést. Az
élet - minden nehézsége ellenére is - szép: érdemes zenét
hallgatni, érdemes kirándulni, érdemes kézbe venni egy rögöt és
jó dolog rácsodálkozni megannyi apró tárgyra, élvezni a zenét
és a festészetet.
Ám
ha csak ennyi lenne Gábor képeinek üzenete, joggal vetődhetne fel
a kérdés: mi értelme volt ennyi energiát a festmények
elkészítésébe ölni? És pláne miért kell egy kiállításon a
közönség elé tárni őket? „Az
élet szép.”
Van akinek igen, van akinek nem. Na és? - Ám ahogy végigjárjuk a
helyiséget és elidőzünk egyik-másik vászon előtt, nem csupán
az ábrázolt tárgyak megfestésének módja kötheti le a
figyelmünket, nem pusztán a felismerhetőség mértékét
vizsgálhatjuk esetükben, és nem is egyedül a sikeres értelmezés
öröme kecsegtethet minket, olykor a címet is segítségül hívva,
hanem mindegyik kép egy kaland ígéretét is hordozza, egy
inspiráció lehetőségét, amely csak nekünk szól, a saját
ismereteinknek és tapasztalatainknak függvényében, fogékonyságunk
és esztétikai érzékünk fejlettségéhez mérten.
A
jelenlevőknek kívánom, hogy találják meg saját kalandjukat a
kiállítás képeit szemlélve és bátran induljanak el azon a
felfedezőúton, amire Bükösdi Gábor munkáival invitál. Gábornak
meg kívánom, hogy még számos kaland lehetőségét ajándékozza
nekünk újabb festményeivel a jövőben.
A
kiállítást ezennel megnyitom.
*A
megnyitó után rákérdeztem a szoborra Kálmánnál, aki azt
felelte: „Ez
a legenda. Az igaz, hogy a kislány a Gábor nővére, de a másik
nőalak nem a nagynénje, csupán egy figura. A feleségemet akkor
még nem is ismertem.”
