(teljes szöveg - kimaradt részek kurzívval szedve)
Lantos
Ferenc nevét hallva a legtöbben, nem csak mint festőművészre
gondolnak, hanem egy sajátos és határozott pedagógiai koncepciót
megfogalmazó tanáregyéniségre is. Többek szájából
visszhangzik ez a szó: „Lantos-módszer”. Sőt: „Ja, a
Lantos-módszer…” vagy „Á, igen a Lantos-módszer!”
Ha szakmai körökben kiderül rólam, hogy
Lantos-tanítványnak vallom magam, vegyes reakciók fogadnak, attól
függően, hogy ki, milyen élményekből táplálkozva, milyen
képzeteket társít Lantos Ferenc személyéhez. Olykor a „mundér
becsületét” védve, részben igazat kell adnom a kritikai
véleményeknek is, amelyek hozzásegítenek egy objektívebb képhez
és az alkalmankénti újraértékeléshez, ezáltal az önrevízióhoz
is.
Történetet mesélek, a személyes történetemet.
Majdnem az elején kezdem:
Édesapámat,
miután a kölni rajzfilmstúdiót otthagyva hazajött
Németországból, Lantos Ferenc meghívta, hogy tanítson művészeti
szabadiskolájában, amely Málomban kapott helyet. Emlékszem, még
jóval az iskola megnyitása előtt lepöfögtünk a Trabanttal, és
az ablakon bekukucskálva mutatta atyám a családnak a rajztermeket:
a parkettát akkor lakkozták frissen, az épület zárva volt.
Atyámon látszott, várja, hogy taníthasson… és a tanév elején
együtt mentünk a Lantos-iskolába.
A csoportot, amelybe kerültem, Dechandt Antal (Tóni)
vezette. Az első órán mindenki azt rajzolt, amit csak akart.
Kiteregettük a rajzokat és elhangzott a bűvös kérdés: „Mi van
a képen?” A szokásos válaszok után, amelyek inkább a „mit
ábrázol a kép” kérdésre feleltek, megfogalmazódott az első
várva-várt megfejtés: PONT, aztán a következő: VONAL, és
végül… „satírozás”, na igen, de mi az? Apu ott ült velünk
és mosolygott, nem segített, csak figyelt. Végül Tóninak kellett
megmondania: FOLT. Nos hát, ez a három szó most is az első
reakció, ha valaki Lantos Ferenc pedagógiájáról hall: „a
pontmódszer” – és fogalmuk sincs róla, hogy ez a kifejezés
valójában mit is takar. Akkor még nekem sem volt…
Ezekből
a kezdeti időkből még emlékezetembe idéződnek azok a
foglalkozások utáni beszélgetések, amelyeket édesapám
Dechandttal folytatott, átnézve a nebulók által készített
munkákat. Két tanterem volt egymás mellett, és az óra végeztével
egyikük átment a másikhoz, hogy közösen megbeszéljék mi
történt az elmúlt órákban. Kíváncsiak voltak egymás
tapasztalataira, véleményére. Csak néhány ilyen alkalomra
kerülhetett sor, mert édesapám megbetegedett és nem tudta
folytatni a tanítást.
Talán egy tanév sem telt el, és Dechandt Antaltól
Révész Klára vette át a csoportunkat. Nagy váltás volt. A
szakköri jelleg „iskolás” hangulatot öltött. Heti két
alkalom, egyszer másfél, másszor három és fél óra! A hiányzást
igazolni kellett. Nem értettem miért. A kiadott házi feladatok nem
maradhattak el, ha mégis, pótolni kellett őket. A szokatlan
„szigor” viszont rendszeres munkára szoktatott, és a
következetes „számonkérés” önálló gondolatok
megfogalmazására nevelt. Lantos Ferenccel nem találkoztunk, ő a
„nagyokkal” foglalkozott.
Az első meghatározó élményem Lantossal, egy nálunk
tett látogatása volt. Feleségével, Apagyi Máriával jött el
hozzánk, és amikor már mentek volna, megnézték az otthoni
rajzaimat. Talán nyolcadikos lehettem. Izgatottan vártam a
véleményét. Büszkén teregettem ki állatkoponya-tanulmányaimat
(apu is rajzolt ilyeneket, ugyanazon modellről). Lantos mosolygott
és ezt mondta: „Nos, igen, igen, jók ezek a munkák, csak hát
látszani kellene rajtuk, hogy miért
rajzoltad őket, és hogy mit
figyeltél meg!” Nem ezt vártam, de ők már mentek is. Ám akkori
szavai ma is visszhangzanak bennem. Valóban lényegi
kérdésnek tartom, hogy ha nem is lehet egyértelműen szóban
megfogalmazni, de legalább „érzés” szintjén tisztában kell
lenni az okokkal és a miértekkel minden egyes megnyilatkozásunkkor
(vagy után), legyen az épp valamiféle alkotói tevékenység akár.
Majd egy év múltán én is „nagy” lettem: végre
Lantos vezette a csoportot. Lelkesen jártam Málomba hétről-hétre,
két busszal. Már gimnazista voltam, amikor a belvárosba, a Petőfi
utcai általános iskolába költözött a „Lantos-iskola”.
Azután, igazán ideális helyszín következett: a Tettye alatt: a
kesztyűgyár volt óvodájának épületét használhattuk. Azóta
is ott folyik az oktatás Martyn Ferenc Művészeti Szabadiskola
néven. Az egyetemi csoport is itt töltötte az első időszakot, és
csak később kapott egy teljes szintet a Sopianne Gépgyár alig
hasznosított irodaépületében.
Apropó, egyetem! Az első tanévet akkor kezdtem meg,
amikor még Lantos nem tanított a karon. Izgatott várakozás és
naiv lelkesedés jellemzett engem, mint minden jelentősnek
tulajdonított kezdet remélésekor. Ám itt szembesültem először
azokkal a véleményekkel, amelyek a „Lantos-módszert” mint az
egyéni (művészi) kiteljesedésre veszélyt jelentő pedagógiát
határozzák meg. Szokatlan volt ez a szemlélet. Ha nem is nyílt ki
ekkor a szemem (kérdés, hogy azóta nyitva van-e), de az a
„védőburok”, amit Lantos személye jelentett, először vált
érzékelhetővé. Vajon mi lehet az indulatok hátterében? –
kérdeztem magamban – Mi végre ez a viszolygás?
Érdekes volt párhuzamosan járni a Tettyére és
látogatni az egyetemi órákat. A feszültség érezhető volt, még
akkor is, ha csak viccelődve, vagy csak nagyon finom célzások
formájában mutatkozott. Lassan kezdtem megérteni a „szemléletbeli
különbség(ek)et”. Az egyetemen kockát, drapériát,
csendéletet, portrét és aktot rajzoltunk, „szerkezetesen”,
„tónusosan” és „színnel”. Figyeltünk az irányokra,
arányokra, síkokra, tömegekre. A Tettyén a „látványt”
vizsgáltuk, amelyet faág, lepedő, hasáb, állvány, vagy emberi
figura alkotott, (éppen ami), és a „vizuális összefüggéseket”
kerestük: sötét-világos viszonyrendszert, tónusértéket,
irányokat, arányokat, síkokat, tömegeket. Valójában nagyon
hasonló mondatok hangzottak el mindkét helyen, és az első
gondolatom az volt, hogy ha nyitottak lennének egymásra, vagy csak
egy kicsit is belehallgatnának egymás mondataiba, akkor nem sok
különbséget találnának. Úgy éreztem, hogy talán „csak”
korábbi személyes sérelmek, kellemetlen tapasztalatok emléke
gátolja meg a közeledést, és mindkét fél az évtizedekkel
azelőtti személyiséget és pedagógiát ismeri, márpedig mindenki
alakul, változik az idő múlásával. Aztán lassan körvonalazódott
a valódi különbség, amely nem változtat ugyan az előbbi
feltételezés részigazságán, de határozott különbséget jelent
az általam megismert két iskola között.
Az egyetemen személytelenebb és távolságtartóbb
kapcsolat jöhetett csak létre tanár-diák között, és egyes
művésztanároknak saját magukkal is meg kellett (volna) küzdeniük,
az a fajta szilárd jellem és tiszta tudat, ami Lantosnál mindig
megtalálható volt, csak nyomokban volt jelen vagy teljesen
hiányzott. A korrektúrák nagy jóindulattal értek valamit, és
csak kevés tanóráról lehet elmondani, hogy komolyabb hasznát
éreztük. Kétség kívül azért voltak ilyenek.
A Tettyén mester-tanítvány viszonyról beszélhettünk.
Az ott rajzoló fiatalok és Lantos Ferenc között olyan személyes
kapcsolat bontakozott ki, amely nem „puszi-pajtási” viszonyt,
hanem egy komoly tiszteleten alapuló bizalmat jelentett. A rajz
tanszéket betöltő mindennapi szellemi szürkeség után
feltöltődés volt a Lantos-iskolába járni. Lantos korrigált:
mindenkihez odament, mondott néhány mondatot a rajzunkról, olykor
leült és ő is ceruzát ragadott. Ezt mások is megteszik, de ami
lényegesen nagy hatással volt ránk, az a rendszeres „teregetés”.
Leraktuk a munkákat a padlóra és közösen megbeszéltük az
aktuális feladat megoldásait. Lantos minket is beszéltetett.
Rákényszerített, ha többet nem is, de legalább három összefüggő
értelmes mondatot nyögjünk ki saját munkánkról. Nem elég
manuálisan művelni a rajzolást, de tudni kell róla beszélni is,
érthetően megfogalmazni a gondolatainkat. Az előbb azt írtam,
„aktuális feladat”. Pontosabban fogalmazok, ha az írom,
szempont. Ugyanis feladatok az egyetemi rajzórákon is
voltak, hol értelmesebbek, hol kevésbé. Lantos viszont egy nagyon
következetes szempontrendszert adott, amelynek segítségével a
vizuális jelenségek közötti összefüggések megsejtése volt a
valódi feladat.
Ebből is származott is vitám másokkal. „Nem lehet
szemléletet oktatni. Az a saját koncepció ráerőszakolása a
szabad individuumra. Csak eszközt és technikát lehet és
szabad tanítani. A gondolat független és személyes! – A
mesterségbeli tudás a technikai felkészültség függvénye, hogy
utána ki mit képes kihozni magából, az már más lapra tartozik.”
- hangzott a Lantos-kritikusok véleménye.
Lantos sem művészetet tanított. Sőt, akkurátusan
kerülte a „művészet” szót ha pedagógiáról beszélt. Hogy
kiből lesz művész, és hogy hogyan, arra Ő sem kívánt választ
adni. Viszont határozottan vallotta, hogy a Világra nyitott, a
vizualitásra, és így a képzőművészetre is fogékony,
értelmesen gondolkodó embert lehet és kötelesség is nevelni, ez
pedig szemléleti alapok átadása nélkül nem megy. Hiába a
technikai brillírozás, hiába a „mesterségbeli tudás”, ha nem
gondolattal átitatott értéket hozunk létre, hanem csak látványos
szellemtelenséget. Lantos ezért nem az eszközhasználat mikéntjére
helyezte a hangsúlyt, bár ha kellett, erre is szívesen kitért.
Ennek sajnos hátrányát is éreztük akkor, bár abban igaza volt
Lantosnak, hogy a technikai „ügyességet” lényegesen könnyebb
megszerezni, és bepótolni is, mint a szemléleti alapok hiányából
származó akadályokat leküzdeni.
A második évet újra elsőévesként kezdtem, de már
Lantos Ferenc hallgatójaként, ugyanis meghívták őt az egyetemre
tanítani, és saját csoportot vezethetett. Ekkor a tanári gárdából
többen megdöbbenve fejezték ki rosszallásukat e döntésemmel
kapcsolatban, de ezt azóta sem bántam meg. Két másik hallgató
harmadévesként választotta szintén ezt a csoportot, ők két évet
„veszítettek” – de ezzel valójában csak nyertek.
Csupán néhány gondolatot idézek, amelyek a hosszú
évek során rögződtek bennem, bennünk, akik végigjárták ezt az
utat. Mert nyugodtan lehet ezt útnak nevezni, olyan útnak, amely
ugyan nem való mindenkinek, mert nehéz róla letérni, ha kell; meg
olykor rögös is, de határozottan egy út, amely vezet valahová.
Egy határozott csapás, amely levág bizonyos kanyarokat, amiket
néha pótolni kell ugyan, de koránt sem tévelygő, és nem
céltalan. Olyan út, amelyen el lehet indulni, és aki elég érett
hozzá, azt a saját útjára vezeti. A saját úton, pedig
biztonságosabban haladhat a szerzett tapasztalatokkal.
Lantos Ferenc erős személyiség volt, kiforrott
világképpel, makacs öntudatossággal. És aki határozott
véleménnyel bír, nem kerülheti el a konfliktusokat. Lantos a
konfliktusokban edződött és érett azzá, amit jelentett sokak
számára: ellenséget, barátot, vagy éppen mestert. Ez utóbbit
nagybetűvel is írhatnám – le is írom: Mester.
Lantos életeleme volt a tanítás, pontosabban része
volt személyiségének. És ez emelte ki sok kollégája,
művésztársa közül. Mert Lantos az volt, aki.
Mint személyiség megtalálta önmagát, felépítette önmagát,
elfogadta önmagát, és ha csak ezzel mutatott volna példát, már
az is sokkal több, mint amit kritikusai felmutattak. Talán az is
irritáló, hogy Lantos azt tette, amit tenni tudott, amit tennie
kellett, és amit tenni szeretett, mindezt ritka magabiztossággal.
Ha eközben megsértett önérzetet, megkarcolt lelket vagy összetört
szívet, lehetett rá megorrolni, de úgy érzem, ez a reakció csak
a „sértett” fél túlzott érzékenységéről árulkodik.
Lantos sem volt tévedhetetlen, de tanult a hibáiból! Ez külön
erény!
Még a Pécsi Műhely idején, amikor apuék el kezdtek
fotózni, és Lantossal való kapcsolatuk lazulni látszott –
mesélte nekem Kismányoky, aki akkor készítette Szíjártóval
„landart”-os munkáit –, Lantos dühös idegenkedéssel adott
hangot annak, hogy a fényképezőgép nem lehet része a
képzőművészetnek, és félre viszi a dolgokat; ez csak játék,
és különben sem tud vele egyetérteni. Aztán eltelt egy kis idő,
és: „Feri nyakában is ott lógott a fényképezőgép”.
Személyes élményem pedig a következő: színkeverési
feladatként szabad kompozíciót kellett készíteni, amelyet én
sajátosan értelmeztem, mondván, hogy elegem van a szokásos
megoldásokból, inkább szórakoztatom magam, hogy élvezzem is a
munkát. Csatajelenet. Két ellenséges csapat rohan lovon egymásnak,
középütt találkozva kaszabolás, vér, és fegyverek. A lap egyik
szélén tisztán kékben egy zászlóhordozó, a lap túlsó szélén
vörösben egy másik. Ők a két végpont. Ahogy a lap közepe felé
rohannak a katonák, úgy vesztik el tisztán kék és vörös
árnyalatukat és lesznek az összecsapás centrumában egységesen
ibolyák. Mi tagadás, jó volt ezt rajzolni… Teregetés… Bumm!
Botrány! „Nem ez volt a feladat, már megint mást csináltál!”
stb. Nem duzzogtam sokat. Aztán egy fél év múlva hallom, az
„Öreg” az elsősöknek mondja: „…csak nagyobb bátorsággal,
ahogy a Ficzek oldotta meg a feladatot, az egyik oldalon a zöld
csapat, a másikon a vörös, és ahol összecsapnak…” – a
színek nem voltak fontosak.
Lantos képes volt beengedni világképébe azt is,
amitől elsőre irtózott. Átgondolta, átrágta, képére formálta,
majd beillesztette azt, ha lehetett. És ez színesítette Őt, még
akkor is, ha az alaptónus megmaradt. Kevesen tudják ezt megtenni!
Vagy kivetik magukból az újat, még csak meg sem próbálják
megemészteni, vagy beolvasztják azt, és ezzel kiszorítják a
korábbiakat gondolkodás nélkül. A két véglet közül, Lantos
ugyan nem volt középütt, de nem a szélekhez húzott. Hajlítható
volt egy bizonyos
pontig, de az a pont legalább hiteles és stabil maradt mindvégig.
Mi az mégis, amit tanulni lehet Tőle? Mi az, amit a
„Lantos-módszer” adni tud? Rövid válaszként azt felelem, hogy
egy olyan alapmagatartást, szellemi bázist, amelyre építkezni
lehet, és amelyhez vissza is lehet térni, hogy újabb lendületet
vegyen az ember. Lantos alapvetően ugródeszkát ad annak, aki képes
elrugaszkodni, és nem a formához ragaszkodik, vagyis a forma mögé
látva, nem a dogmát, hanem az elvet tudhatja magáénak. Minden
hiteles tanítással ez a helyzet. Béklyóvá is válhat ugyan, de
eredendően szabad irányt mutat. A lehetséges összefüggések
keresése, az „egészben” való gondolkodás, a variációk
sokféleségére való nyitottság, de mégis egyfajta rend vagy
rendszer-elv feltételezése nem csupán az alkotómunkára
vonatkoztatva határozza meg a világhoz való viszonyulást, hanem
az élet tágabb színterein is példaértékű lehet. Ennek az
attitűdnek az egyéni megformálódása, következetes rugalmassága
vagy makacs merevsége dönti el, hogy milyen előjelű jelzővel
értékelhető ez a pedagógia. Egy fejlődő szervezetet is csak
meghatározott ideig és mértékig kell adott tápanyagokkal
táplálni, de a tápanyag szükséges a fejlődéshez.
És ennek az elengedhetetlen „tápanyagnak” a
hiányát tapasztalom sok esetben a főiskolai hallgatók körében,
a gyakorlóiskola rajztanárainál, és általában nagyon sok
helyütt.
Ezért is érzem fokozott szükségét annak, hogy az a
fajta szemlélet, amelyet Lantos Ferenc festészetével és
pedagógiájával képviselt, jelen legyen a mai szabatos és
zavarodottsággal terhes oktatási palettán, ezen keresztül pedig
mint alternatíva váljon elérhetővé a szellemi fejlődés
különböző útjai között.
2005.
december 26.
2015.
január 15.
ifj. Ficzek
Ferenc
